Rotary 1/4 maraton

2014. március 30-án rendezték a IV. Rotary futófesztivált. Tavaly ki kellett hagynom a sérülésem miatt, de az első kettőn indultam, és idén is jó edzőversenynek tartottam. 2011-ben a közel 2km-es távot nyertem meg, 2012 a fél-maratoni táv, 1:10:38 időeredményével álltam a dobogó legfelső fokára.   

Idén az 1/4 maratoni versenyszámot választottam. Különösebb rákészülés nélkül, egy 90 km-es futóhét zárónapjaként álltam a rajthoz. Az általam ismert versenyzők közül Juhász Balázs (Debreceni Sportcentrum) és a Balogh testvérek Bence és Máté Tiszaújvárosból voltak a legnagyobb ellenfelek.

A rajt után egyből az élre álltam és 
elkezdtem iramot futni. Négyen el is szakadtunk az élmezőnytől. A Balogh testvérek olyan 3km-nél csináltak egy iramváltást, amit én nem mertem felvállalni. Fogalmam sem volt milyen iramot futunk, úgy éreztem gyors lesz. Juhász Balázs is hátrébb maradt és ez is megerősített abban, még ráérek gyorsítani. Futottam tovább a saját iramom. Sokáig tartottam a 20-30m távolságot a két szökevénytől, de a második kör közepén belassultam és eltűntek a szemem elől. Balázs messze volt mögöttem, tehát ki is alakult a végső sorrend. A táv hátralévő része a lassabb versenyzők kerülgetésével és a talpamon érzett égő fájdalommal telt. Ajándékba kaptam egy hatalmas vérhólyagot a talpamra, ami 2-3 nap múlva már nem fog fájni.

 Élveztem a versenyt és elégedett vagyok vele. Pap Zsolt azt mondta a futásomra, hogy „semmi extra nem volt”, amit 3,5 hónap edzés és 90km futóhét után pozitívan értékelek. 35:06 futóidővel 3. lettem. 

Válogatott felmérő

Március 2-án rendezték az utolsó központi felmérőt. Gondoltam kalandvágyból és kíváncsiságból teljesítem a fiatalabb korosztálynak előírt távokat 800m úszás, 5km futás. Az első szám nem is érdekelt annyira, mert az úszóedzések alapján érzem, vizes környezetben jó állapotban vagyok :) Az úszás nem esett jól, de 9:17 időt tudtam úszni, amivel elégedett vagyok.

A nagy kérdés az volt, hogy 1 év kihagyás után 1,5 hónap edzés mire elég futáson. Egy héttel a felmérő előtt volt Debrecenben az Oxigén futóverseny. Ott 16:15 tudtam futni, aminek nagyon örültem. Úgy számoltam, hogy 16:00 egész jó eredmény lenne. Sajnos hasonló időt szaladtam 16:14-et. A jelenlegi futásomat Misi bácsi hívja szaladásnak mondván, hogy köze nincs a futáshoz! A legnagyobb baj, hogy ezt én is érzem, de legalább tudom mire kell figyelni.

Összességében kicsit jobb eredményekre számítottam, de pozitívan éltem meg ezt a napot! Úgy gondolom, ez így is szép eredmény volt. Sikerült felmérnem, hogy hol tartok és mire kell figyelnem a felkészülésemben. Jól haladok!

Bike and Run

Február 9-én volt az első versenyem. A TCSQY csapat szervezte meg a szokásos év elején tartott Bike and Run, 12km-es versenyét. Tavaly az összesen két versenyemből ez volt az egyik, amit Romain csapattársammal meg is nyertünk. Címvédőként és egyben hosszú sérülésből visszatérőként álltam a rajthoz. Romain ennek a versenyszámnak igazi mestere és pont ezért, nála csak az első hely jöhet számításba. Hiába volt úgymond barátságos verseny, ezek fényében izgultam a verseny előtt. Tökéletes teszt a sérülésemnek, a 4 hetes edzőtábor eredményességére és bizonyítási vágy magamnak illetve mindenkinek, hogy még a pályán a helyem. Legnagyobb ellenfélnek Gábort és Aurélien-t tartottam. Mind a ketten jó futók és jó állapotban is voltak. A mi oldalunkon az állt, hogy technikásabbak vagyunk a kerékpáros, futó cserénél. 150 csapat indult, de szerintem mindenki tudta, hogy mi négyen, házi versenyt csinálunk. A Franciák nem is kértek semmit csak azt, hogy valamelyik saját csapat nyerje a versenyt. 

Szinte az elejétől kialakult a végleges sorrend. Faldum Gábor és Aurélien elsők lettek. Romain és én 19,7km/h átlagsebességgel küzdöttünk az első helyért, de „sajnos” 3mp-el a dobogó második fokára kerültünk. Pap Dávidék (a fiatalok) negyedik helyen értek célba. Kemény, pörgős verseny volt, jól éreztük magunkat. A lábam és a lelkem is kiállta a próbát. 

A verseny előtti nap, sort kerítettünk a Francia szerződés megbeszélésére. Jó feltételek és profi felszerelés áll a rendelkezésemre. Ebben a szezonban, már hárman versenyzünk TCSQY színekben a Francia GP legmagasabb osztályában Magyarok. Erős csapatunk van, szép eredményekre számíthatunk idén. 

St Raphael edzőtábor.

ST Raphael-ben voltam 4 hetet. Ott edzőtáboroztam, és próbáltam összeszedni magam fizikálisan. Teljes erőbedobással készülök a 2014-es szezonra. Így a tábor végén, örömmel és bátran merem mondani, hogy a lábam rendben van. Csináltunk 100km-es futóhetet, hegyi futásokkal, résztávokkal tarkítva és minden rendben. Érzem, hogy gyengébb lett a lábam, de a szervezetem hihetetlen gyorsasággal reagál minden edzésre. Erre mondják, hogy az elmúlt 20 év, amit sporttal töltöttem, nem múlik el nyomtalanul.

Az első két hét nagyon nehéz volt. Szinte a nulláról kezdtem el, a Francia csapattal edzeni. Első nap 1:30p hegyi futással indítottam, ahol csak azért nem zokogtam, mert úgy még nehezebb. Utána 5km úszással lazítottam. Ez meg is pecsételte a hetemet. Így utólag nagyon jó, hogy minden edzést végigküzdöttem az elejétől kezdve. A második hét vége felé, már kezdtem megszokni a terhelést. A negyedik héten, már csak a szokásos „bármikor tudok aludni” edzőtábori hangulatom volt. Sikerült a súlyfeleslegem nagy részétől is megszabadulni. Még így is egy jóllakott kisóvodásra emlékeztetek, de mikor néztem én ki sportolónak? Emlékszem mikor Dáviddal elmentem biliárdozni. Összebarátkoztunk a helyi „fél életemet a kocsmában töltöm” úriemberrel, aki a következőt mondta. – Azt, hogy a haverod sportol, azt elhiszem, de hogy te… - Na én akkor csúcsformában voltam! Szóval szép lassan, minden a régi mederbe kerül.

Hasznos volt bepillantani az itteni edzésekbe. Úgy gondolom a franciák, nagyon erősek triatlonban (is). Láttam, csináltam új dolgokat, amiket otthon is fogok alkalmazni a felkészülésben. Az biztos, hogy hatalmas titok nincs! Edzeni itt is kell! 

Okos ember más hibájából...

Mindig azt mondják, hogy okos ember más hibájából tanul. Sokat gondolkoztam, hogy mit ronthattam el, mitől fájdult meg a lábam. Szeretném már lezárni ezt a témát, nem is tervezek több bejegyzést ezzel kapcsolatban, de ezt még fontosnak tartom leírni, hátha valaki ezért ússza meg a sérülést. 

Az alap problémám egy csonthártyagyulladás, vagy valami ilyesmi lehetett. Ez a vádli illetve achillesz túlterhelése miatt jöhetett létre. Így utólag mindenki okosabb, én is rájöttem mit csináltam másképp és mi lehetett a hiba. Pár dolog lehet, amik külön-külön valószínűleg ártalmatlanok lettek volna. 

Az egyik az edzéseim helyszínének és típusának a megváltoztatása. Futóedzéseken általában az erdőt részesítettem előnyben. Nagyon jó talaj, gyönyörű élővilág, jó levegő. Ha egyedül fut az ember, elmerülhet a gondolataiban, átgondolhat rengeteg mindent. A hátránya, hogy nem lehet pontos távokat futni. Persze valamennyire ki van mérve, de mindig van +/- néhány méter. Az edzések zömét (heti 4) átraktuk a jól karbantartott 400 m-es rekortán pályára. A rekortán köztudottan nagyobb terhelést ad a lábnak, főleg a belső (bal) lábnak a kanyar miatt. Az edzések típusa, a sebesség és mennyiség arányaiban változott. Gyorsabban, jóval 20km/h sebesség felett teljesítettem a résztávos edzéseket. Nem egyszer futottam 2:40 mp körüli kilométert, a rövidebb távok sebességéről már nem is beszélve. Ez az edzésmunka jobban igénybe veszi a lábat, azonban létfontosságú szerintem. Mikor felépülők, nem fogom máshogy csinálni ezek után sem.

Itt már két dolog van, ami nagyobb terhelést adott a lábamnak. Természetesen fokozatosan emeltük a sebességet, nem csaptunk bele a közepébe, de ez akkor is fokozottan terhelte a lábamat. Úgy érzem, ez így önmagában nem is okozott volna sérülést!

A következő kicsi részlet a következő volt. A Francia csapattól kaptam egy pár újdonságnak számító versenycipőt. Ez az MBT rendszerű cipőkhöz hasonló. Úgy van kiképezve a talprésze, hogy a futó talpközépre érkezik és nem sarokra. Ezzel is „gyorsítva” a futást és csökkentve talajfogáskor az ütődést. Probléma azonban, hogy mint az MBT cipők is, nagyobb terhelést hárít így a vádli, achillesz részre. Ha belegondolunk, így végig meg van feszítve ez a terület. Én nem versenyeztem ebben a cipőben soha! Mikor felpróbáltam érdekes, vicces volt benne a mozgás, de valahogy a régi érzést már úgy megszoktam. Ellenben gondoltam, milyen jó lábkímélő talpa van, ebben fogok mászkálni. Így történt, hogy innentől kezdve ez lett az elsőszámú, legtöbbet hordott cipőm…

Azt szeretném kihangsúlyozni, hogy ha ilyen szépen összeállt volna a kép, természetesen máshogy csinálom. Utólag átgondolva ilyen logikus csak. Ezzel a két dologgal, tulajdonképpen egész nap gyilkoltam az achilleszem. Ezt a kezdeti problémát talán egyszerű lett volna orvosolni, de sok hiba következett még, amiről már írtam (sarok sérülés). A nem tökéletes kezelések és az én butaságom, sokkal nagyobb problémát csináltak és műtét lett a vége. Egy teljes versenyszezonom ment erre rá. Úgy gondolom, hogy a cipő elhagyásával, kicsit kevesebb pálya edzéssel és a műtéttel rendbe rakott lábammal, okosabban kezdhetem el a felkészülésemet. Ebből látszik, hogy egyenként ártalmatlan dolgok együtt, mekkora bajt tudnak csinálni. Annak örülök, hogy megtaláltam a választ! Ez így alakult, de talán tanultam belőle.

Műtét és ami utána van.

Július 5.-én reggel 7:30-kor, ahogy már írtam, megérkeztem a Kastélypark Klinikára. Ott regisztráció után csináltak egy friss röntgenképet a sarkamról és 11 óra környékén megkaptam a szobámat. Nagyon kellemes, légkondicionált kétágyas szobában kaptam helyet. A lakótársam előző nap kapott csípőprotézist. Ő egy híres futballedző, aki nagyon jó társaságnak bizonyult.

. Hősiesen tűrt minden fájdalmat és túlélőként tanácsokkal látott el a műtét előtt. Köszönöm neki, hogy nem a szenvedést és fájdalmat mutatta, ezzel is bíztatva engem, hogy minden rendben lesz.

A szobába érve mondták, hogy pakoljak ki és öltözzek át a kis zöld köpenyembe. Póló maradhat, mert a műtőben hideg lesz. Valószínű az egész napos diétától (sem inni, sem enni nem lehetet egész nap) feküdtem a takaró alatt és remegtem. Na jó, biztos bennem volt a műtét miatti félelem is. Nagy remegésem közepette azon gondolkoztam mitől is félek. Nem attól, hogy fájni fog. Inkább attól mi lesz, ha nem ez lesz a sérülésemre a megoldás? Mi lesz, ha soha többet nem fogok versenyt nyerni? Ezek a dolgok sokkal félelmetesebbek voltak, mint a fájdalom, amivel ez a műtét jár.

2 óra környékén meglátogatott az altatóorvosom. Felvett pár adatot és megkérdezte, hogy szeretném a műtétet. Altatásban vagy gerinc mellé adott érzéstelenítéssel. Mikor bementem határozott elképzelésem volt az altatás előnyei mellett. Gondoltam kevésbé fáj. A doktornő előadása ellenben arra engedett következtetni, hogy ő az érzéstelenítést részesíti előnyben. Ezt olyan jól elő is adta, hogy szinte már könyörögtem a fájdalmasabb módszerért. Ezek után mondta, hogy készüljek! 1 óra múlva tali a műtőben. Pár perc múlva még bejött egy nővér és adott valami tablettát és „Ez mi?„kérdésemre csak mosolyogva annyit mondott! Kis bátorító a műtét előtt. További kérdések nélkül már nyeltem is le.

Az ígért időpont elteltével kicsapódott az ajtónk. Balázs névrokonom rontott be egy ágyat gurítva. Mondta, hogy ugorjak fel és indulunk. Az út, gyors volt! Kerestem a biztonsági övet és a bukósisakot.  Próbáltam összehúzni magam, nehogy valamelyik hajtűkanyarban ott maradjon a kezem. Gondoltam elég 1 műtét aznapra.

Mikor lefaroltunk a műtő előtt, egy kedves néni elkapta a kezemet és be is kötötte az infúziót. Mindenki kedves volt és vicces. Jó volt a hangulat. Az altató doktornő megjelent és elkezdte az epidurális érzéstelenítés, begyakorolt műveletét. Gyors volt és szinte fájdalommentes. Csak picit kellett szorítanom a fogaimat. Most végignéztem youtube-on egy ilyen procedúrát. Két dolog lett számomra világos! Az egyik, hogy szerencsére nem műtét előtt néztem meg, biztos az altatást választottam volna, illetve már értem miért volt olyan fura érzés a hátamban 2 napig.

Elzsibbadtam és a hasamra fordítottak. Erdélyi doktor viccesen megszólalt, hogy ZENÉT és valami nyugis zenére elkezdődött a műtét. Nézegettem a monitort és az adataimat vérnyomás, pulzus. Az infúziót bekötő nénivel beszélgettem és közben hallottam, ahogy a véső keményen dolgozik. Kicsit bíztam benne, hogy szobrot faragnak a hátam mögött, de ez elég valószínűtlennek hatott még nekem is. Mikor végeztek, Erdélyi doktor előrelépett és megnyugtatóan mondta, hogy minden rendben lesz.  Kb 1 órát voltam távol a szobámtól. Semmi rossz élmény nem maradt bennem, de nagyon megnyugodtam mikor vége volt. Az infúzió még csöpögött, én már csak arra tudtam gondolni, hogy lassan ehetek, ihatok valamit.

Este 7-kor megjött a vacsi. 2 szelet kenyér, májkrémmel és szalámival. Mosolyogtam mikor eszembe jutott a táskám mélyén szunnyadó két virslis párna, amit még a tescoban vettem reggel. Mindent megettem. Este volt egy váratlan meglepetésem. A nővér kedvesen jön be. Két mondat hagyta el a száját. - Magának hoztam pocak szurit. Magának meg kiöntöm a katéterét. Lenéztem, katéter nekem nincs. - Milyen pocak szuri? Kérdeztem enyhén meglepetten. - Oh, hát a véralvadásgátló! Otthon ki fogja magának beadni? –Otthon, miért, ezt meddig kell?  (itt már határozottan meg voltam lepődve)  -10/20 napig! Kaptam a választ. - Még egy jól felvilágosított beteg, mondta mosolyogva...

Az orvosom is meglátogatott és elmondta, hogy sajnos nagyobb műtét volt, mint amire számítottunk. Sokat kellet vésnie a sarokcsontból és így a felépülésem is hosszabb lesz. 2 hétig csak mankóval járhatok, edzeni 6 hét múlva kezdhetek el, maximális erővel meg talán 3-4 hónap rehabilitáció után lehet dolgoznom. Én kiegyezek ezekkel a számokkal, csak minden forgatókönyv szerű legyen innentől!

Az este hátralévő része nem telt valami jól. Ahogy kiment az érzéstelenítő hatása, semmi nem csökkentette a fájdalmakat. Kettő tabletta után hajnal 1 körül kaptam a fenekembe is egy fájdalomcsillapító szurit, de nem sokat ért. 30-40p alvásokat tudtam csinálni, feszítette a lábamat az a cső, ami a vért vezette ki. Szépen telt a flakon az ágy lábánál.

Reggel újra meglátogatott Erdélyi doktor. Kiszedte a csövet a lábamból és jó szerencsét kívánt. Találkozás július 18. Auróra utcában, varratszedésre. Megnézett egy gyógytornász, akinél nagyon alul teljesítettem. A sarkamat jelenleg nem tudom a földre rakni, ha egyenesen állok. Terhelnem nem szabad, de óvatosan tornáztatnom kell, hogy ez javuljon.

Mióta hazaértem egész jól vagyok. Nem kell fájdalomcsillapítót szednem és megtanultam magamnak beadni a véralvadásgátló injekciót. Mikor ez sikerült hősnek éreztem magam. Tudom, ezen már sokan átestek, de jó érzés, hogy magamnak is bemerek adni egy szurit. Lassan normálisan tudok közlekedni a mankóval és kedden kezelésbe vesz egy gyógytornász is.

Ezennel elkezdődött a felkészülésem 2016-ra. Kicsit messzebbről mint gondoltam, de van még idő, belefér!

Műtét előtt

Az előző bejegyzésemben (rémálom főszerepben) leírtam azt a hónapokig tartó kálváriát, aminek most érkeztem el az utolsó fázisához. Ma (július 3) elvégeztek pár vizsgálatot mellkasröntgen, EKG, vérvétel és készen állok! Július 5.-én (pénteken) reggel 7:30kor, a tatai Kastély Park Klinika recepcióján van jelenésem. A műtétet Dr. Erdélyi Gábor fogja elvégezni, akiről rengeteg jót hallottam. Tatáról szombaton jöhetek haza. Várom az operációt! Már hiányzik, hogy teljes erőbedobással, fájdalom nélkül futhassak.